Vígy el engem [innen] a sziklára

Zsolt 61:2-3 Hallgasd meg, oh Isten, az én kiáltásomat; figyelmezzél az én könyörgésemre. E föld széléről kiáltok te hozzád; mert szívem elepedt: Vígy el engem [innen] a sziklára, a hova én nem jutok. Mert te vagy az én menedékem, s erős tornyom az ellenség ellen. Hadd lakozzam a te sátorodban mindörökké; hadd meneküljek a te szárnyaid árnyéka alá !

Kiáltás: nem elfojtott, félig megélt erzelmek, nem egy eldadogott, félig elnyelt szavakból álló fél-mondat, fél-szívvel. A megélt, az átélt érzelem, amikor íze, illata van mindennek, amikor élesek a színek, kontrasztok, amikor a szellemi magasságok és melységek igazán érezhetőek. Dávid a pusztaságban. A veszély, az egyedüllét, az elemeknek való kiszolgáltatottság helyén, mint üldözött ember. Amikor valós a fájdalom, valódiak a könnyek, hangos a nevetés és a kiáltás is. Amikor éles a fájdalom és igaziak az örömök. Amikor igazán egyedül van mégis igazán Istennel van. Ez Dávid szíve: a lehetetlen helyzetben Istenhez fordul. Hozzá kiált. Elepedt a szíve, megfáradt, elege van mindenből, de mégsem adja fel, mégsem némul el, hanem Istenhez kiált. Vigyél innen a sziklára ahova nem jutok. Mert tudom milyen ott nálad a sziklán, van helyem nálad.

3 Móz 33:21 És monda az Úr: Ímé van hely én nálam; állj a kősziklára.

Tapasztaltam már azt milyen a sziklán, és nagyon jó érzés a közeledben lenni, az igazságodban járni, Veled megélni a mindennapokat, szilárdan és biztosan állni a sziklán. Akkor is ha én nem tudok oda eljutni, akkor is ha nem tudok kikecmeregni ebből a sárból, az ingoványból. Ha ellep engem elborít, fejem felett összecsapnak a hullámok.

Zsolt 40:2-3 Várván vártam az Urat, és hozzám hajolt, és meghallgatta kiáltásomat. És kivont engem a pusztulás gödréből, a sáros fertőből, és sziklára állította fel lábamat, megerősítvén lépteimet.

Uram én akkor is a sziklára, Rád vágyom, és oda akarok menni. Te megteheted, te kivonhatsz engem innen Te felemelhetsz engem ...

Zsolt 40:4 És új éneket adott szájamba, a mi Istenünknek dicséretét [...]